Kínában jártunk: a második nap...
december 7th, 2009 | 
Szügyi György 2009. november 3.
Érkezés Pekingbe és már az ottani Bevándorlási Hivatal munkatársainak rugalmas ügyfélke-zelését tapasztalhattuk is. Amikor a külföldi utasok sora túl hosszú és a belföldi utasok feliratú fogadó pultnál üresedés van, a Hivatal tisztje gyorsan és rugalmasan sorolja át (a mielőbbi sorra kerülés érdekében) az utasokat. Sőt még az ügyintézés fogadtatására vonatkozó azonnali visszajelzést (a pulton lévő nyomógomb megnyomásával) kínálnak fel. A tisztviselők mosolygósak és figyelmesek.
A Pekingből Xi’an-ba tartó belföldi járatra automatikusan nem kerülnek át csomagjaink, mert a Hainan légitársaság informatikai rendszere még nem képes a nemzetközi és a belföldi járatok közötti csomagtranszfert megoldani. A nemzetközi és a belföldi repülőtér részek között közel 2 km-re becsülhető a távolság, így jól jönnek a reptér poggyász kocsijai.
Kicsit álmosan és fáradtan ülünk reggel 6
órakor az átvirrasztott éjszaka után és bizony a fűtési szezon sem indult még el, mert valami központi előírás szerint csak november 15-én kezdenek fűteni. (Ez a nem is olyan régmúlt magyarországi hőszolgáltatói sajátosságait idézi fel.) Sajnos a járat is csúszik, s bár ezt nem a sorban állás közben tudjuk meg, de utólag egyértelmű: az eredeti repülőgépet valamilyen hiba miatt egy másikkal helyettesítik. A reptéri busz szűk fél óra hosszan kanyarog, de eléri a már szemmel alaposan kutatott gépet és beszállással együtt szűk 1 órás késéssel elindulunk. A járat személyzetét teátrálisan felvonultatják és bemutatják, amit ők kedvesen tűrnek, sőt talán még jól is esik nekik. A repülőn igazi kínai ételt kapunk, ízetlen rizzsel vegyített hallatlanul ízes gombacsomagot. A rizs nagy része megmarad. Igen fáradtan érkezünk meg helyi idő szerint 11 óra körül és noha egy kisbuszt küldenek értünk és azonnal vinnének bennünket a „Yangling” Mezőgazdasági Kiállításra, de a társaság elcsigázott tagjai azonnal a tartományi főváros szállodájába vezénylik az értünk érkező buszt és kísérőit. Viszonylag hamar megkapja mindenki a szobáját és bő 1 órás felfrissülés után majdnem mindenki úgy fest, mintha valamit aludt volna a repülőn. Ezután már személyautók érkeznek értünk, hogy a mezőgazdasági kiállítás színhelyére fürgébben érhessünk, mint eddig megszokott buszunkkal. Bár közel fél órát várunk az egyik autóra, mire a vásár színhelyére érkezünk, már csak szűk fél óránk van annak zárásáig. A bejáratnál megcsodáljuk a kínai sárkányokat, melyek 100 méter magasságig is felrepülnek és egész odáig igen látványos sort alkotnak. De nem tudjuk feledni azt az atrocitást, mely az ideérkezés során ért bennünket. A kínai autópályán ugyanis nincs szabály. Aki az autójának orrát előbb odadugja valahova, az nyert, és mehet is előre. De olykor tizedmásodperc múlva az ő autója orra elé is odadugja valaki a sajátját. És ez egy véget nem érő kínai társas játék, sokszor fűszerezve azzal, hogy a leglassabban haladó autók mennek a legbelsőbb sávban. Így az ennél gyorsabban haladni kí-vánók kötelezően arra vannak kárhoztatva, hogy cikázzanak a sávok között. És ezt szemrebbenés nélkül meg is teszik. Esetünkben ez még azzal párosult, hogy noha hatalmas tömegeket megmozgató vásár ez az bizonyos Yangling-i Mezőgazdasági, a tartományi főváros (Xi’an) és a vásár helyszíne között a rendőrség valamilyen furcsa oknál fogva (esetleg csak szervezetlenség miatt?) az autópályát félsávra szűkíti, így ezen gyorsan túljutni csak a mi autónk sofőrje képes.
A vásár kapuja előtti röpke 20 perces nézelődés után (ahol valószínű bennünket legalább anynyiszor és annyian megnéztek – hisz fehér emberek vagyunk – mint magát a vásárt), már indulhatunk is vissza ugyanezen a leszűkített, torlódásos útszakaszon, majd azt követően vállal-va az életveszélyt a sávok között cikázva. És amikor már a tartomány fővárosába érünk és azt reméljük, hogy megpróbáltatásainknak vége, ekkor jön csak az igazi! Ekkor ugyanis látszólag egész Kína, bár valójában vélhetően csak az 8 millió ember, akik Xi’an-ban élnek, elindul munkahelyéről haza. S mivel közben ránk is esteledik, a szürkületben a ködös-párás idő tovább nehezíti azon igyekezetünket, hogy megkülönböztessük az előttünk lévő üres 2-3 cm-nyi teret a kivilágítatlan járműtől. S miután a 3 teljes sávban áll a forgalom, az egyébként fantasztikusan vezető sofőrünk új megoldást talál. A kétszeres záróvonalat átlépve, tempósan halad szembe a forgalommal, igaz elég nagy biztonságban, mert egy nagy teherautó mögött . Így kb. 2 km-t haladunk szembe a forgalommal (kb. 1 órát nyerve az araszoló autók között), de mikorra már elbíznánk magunkat, az előttünk haladó a teherautó befordul balra. Így cirka 4 millió járművel állunk szemben. És ezen járműveknek közel fele továbbra is kivilágítatlan, sőt (és ezt lassan próbáljuk felfogni) mi is kivilágítatlanul haladunk szembe a forgalommal. A szembejövők türelmesen lehúzódnak, mi pedig talán fél km után elfogadjuk a szembejövők áradatának győzelmét és valahogy befurakodunk a legbelső saját sávunkba. Ennek a közel negyed órás műveletnek közel másfél órás időnyeresége volt, és ezt onnan tudjuk biztosan, hogy az eredetileg mögöttünk haladó autó valóban a mi érkezésünk után másfél órával ér a hotelhez.
Annyi előnyünk származott a dologból, hogy a Shaanxi tartományból elszármazott üzletembe-rek kongresszusát megelőző vacsorán, így nekünk a magyar delegáció respektjének kijáró első asztalok egyikénél jut hely. És itt már a fáradtságot és az izgalmakat is vegyítő, kicsit feszült állapotban egyből segítségünkre siet a kinti utunkat szervező Liao, aki a helyi rizspálinka kínálásával mutatja ki elsődlegesen vendégszeretetét. Az ezt követő 12 fogásos vacsora érdekessége a nagyon finom tengeri állatok mellett a zsíros, abálólé ízű leves, de ez helyi bárányhúsos specialitás, így ők büszkén kínálják, mi pedig nagyon szorgalmasan fogyasztjuk.
Közben kezdjük megtanulni, hogyan kell tiszteletünket a másik iránt kifejezni, így nagyjából 5 percenként koccintanak velünk a közel fél, esetleg 1 cl-nyi rizspálinkával. Az igazán tiszteletteljes magatartás ilyenkor azt követeli, hogy poharunk száját partnerünk poharának szája alá helyezzük koccintáskor, de ez nekünk nem nagyon megy, mert ők gyakorlottabban teszik ezt, így szinte minden alkalommal győznek az alázatosság versenyében. Míg ez a zsibongás zajlik, a színpadszerű emelvényen egyszer csak a jellegzetesen magas hangfekvésű, kínai énekesek szólalnak meg, s teszik még érdekesebbé a helyzetet. Igazából már 36 órája nem aludtunk. Derekasan eszünk, koccintunk, iszunk, élvezzük a műsort, cseréljük a névjegykártyákat, egyszóval éljük illő kínai társadalmi életünket. Ez eltart még másfél órát, amikor kb. 6 perc alatt a 600 fős terem kiürül. Vége a programnak. Nagy öröm, hogy így találkozunk a delegációnk többi tagjával, akik hozzánk hasonlóan nem „ürülnek ki” a teremből percek alatt, s sajnos kimaradtak a pálinkából, de vélhetően maradt még elég rizspálinka Kínában.
Érkezés Pekingbe és már az ottani Bevándorlási Hivatal munkatársainak rugalmas ügyfélke-zelését tapasztalhattuk is. Amikor a külföldi utasok sora túl hosszú és a belföldi utasok feliratú fogadó pultnál üresedés van, a Hivatal tisztje gyorsan és rugalmasan sorolja át (a mielőbbi sorra kerülés érdekében) az utasokat. Sőt még az ügyintézés fogadtatására vonatkozó azonnali visszajelzést (a pulton lévő nyomógomb megnyomásával) kínálnak fel. A tisztviselők mosolygósak és figyelmesek.
A Pekingből Xi’an-ba tartó belföldi járatra automatikusan nem kerülnek át csomagjaink, mert a Hainan légitársaság informatikai rendszere még nem képes a nemzetközi és a belföldi járatok közötti csomagtranszfert megoldani. A nemzetközi és a belföldi repülőtér részek között közel 2 km-re becsülhető a távolság, így jól jönnek a reptér poggyász kocsijai.
Kicsit álmosan és fáradtan ülünk reggel 6
órakor az átvirrasztott éjszaka után és bizony a fűtési szezon sem indult még el, mert valami központi előírás szerint csak november 15-én kezdenek fűteni. (Ez a nem is olyan régmúlt magyarországi hőszolgáltatói sajátosságait idézi fel.) Sajnos a járat is csúszik, s bár ezt nem a sorban állás közben tudjuk meg, de utólag egyértelmű: az eredeti repülőgépet valamilyen hiba miatt egy másikkal helyettesítik. A reptéri busz szűk fél óra hosszan kanyarog, de eléri a már szemmel alaposan kutatott gépet és beszállással együtt szűk 1 órás késéssel elindulunk. A járat személyzetét teátrálisan felvonultatják és bemutatják, amit ők kedvesen tűrnek, sőt talán még jól is esik nekik. A repülőn igazi kínai ételt kapunk, ízetlen rizzsel vegyített hallatlanul ízes gombacsomagot. A rizs nagy része megmarad. Igen fáradtan érkezünk meg helyi idő szerint 11 óra körül és noha egy kisbuszt küldenek értünk és azonnal vinnének bennünket a „Yangling” Mezőgazdasági Kiállításra, de a társaság elcsigázott tagjai azonnal a tartományi főváros szállodájába vezénylik az értünk érkező buszt és kísérőit. Viszonylag hamar megkapja mindenki a szobáját és bő 1 órás felfrissülés után majdnem mindenki úgy fest, mintha valamit aludt volna a repülőn. Ezután már személyautók érkeznek értünk, hogy a mezőgazdasági kiállítás színhelyére fürgébben érhessünk, mint eddig megszokott buszunkkal. Bár közel fél órát várunk az egyik autóra, mire a vásár színhelyére érkezünk, már csak szűk fél óránk van annak zárásáig. A bejáratnál megcsodáljuk a kínai sárkányokat, melyek 100 méter magasságig is felrepülnek és egész odáig igen látványos sort alkotnak. De nem tudjuk feledni azt az atrocitást, mely az ideérkezés során ért bennünket. A kínai autópályán ugyanis nincs szabály. Aki az autójának orrát előbb odadugja valahova, az nyert, és mehet is előre. De olykor tizedmásodperc múlva az ő autója orra elé is odadugja valaki a sajátját. És ez egy véget nem érő kínai társas játék, sokszor fűszerezve azzal, hogy a leglassabban haladó autók mennek a legbelsőbb sávban. Így az ennél gyorsabban haladni kí-vánók kötelezően arra vannak kárhoztatva, hogy cikázzanak a sávok között. És ezt szemrebbenés nélkül meg is teszik. Esetünkben ez még azzal párosult, hogy noha hatalmas tömegeket megmozgató vásár ez az bizonyos Yangling-i Mezőgazdasági, a tartományi főváros (Xi’an) és a vásár helyszíne között a rendőrség valamilyen furcsa oknál fogva (esetleg csak szervezetlenség miatt?) az autópályát félsávra szűkíti, így ezen gyorsan túljutni csak a mi autónk sofőrje képes. A vásár kapuja előtti röpke 20 perces nézelődés után (ahol valószínű bennünket legalább anynyiszor és annyian megnéztek – hisz fehér emberek vagyunk – mint magát a vásárt), már indulhatunk is vissza ugyanezen a leszűkített, torlódásos útszakaszon, majd azt követően vállal-va az életveszélyt a sávok között cikázva. És amikor már a tartomány fővárosába érünk és azt reméljük, hogy megpróbáltatásainknak vége, ekkor jön csak az igazi! Ekkor ugyanis látszólag egész Kína, bár valójában vélhetően csak az 8 millió ember, akik Xi’an-ban élnek, elindul munkahelyéről haza. S mivel közben ránk is esteledik, a szürkületben a ködös-párás idő tovább nehezíti azon igyekezetünket, hogy megkülönböztessük az előttünk lévő üres 2-3 cm-nyi teret a kivilágítatlan járműtől. S miután a 3 teljes sávban áll a forgalom, az egyébként fantasztikusan vezető sofőrünk új megoldást talál. A kétszeres záróvonalat átlépve, tempósan halad szembe a forgalommal, igaz elég nagy biztonságban, mert egy nagy teherautó mögött . Így kb. 2 km-t haladunk szembe a forgalommal (kb. 1 órát nyerve az araszoló autók között), de mikorra már elbíznánk magunkat, az előttünk haladó a teherautó befordul balra. Így cirka 4 millió járművel állunk szemben. És ezen járműveknek közel fele továbbra is kivilágítatlan, sőt (és ezt lassan próbáljuk felfogni) mi is kivilágítatlanul haladunk szembe a forgalommal. A szembejövők türelmesen lehúzódnak, mi pedig talán fél km után elfogadjuk a szembejövők áradatának győzelmét és valahogy befurakodunk a legbelső saját sávunkba. Ennek a közel negyed órás műveletnek közel másfél órás időnyeresége volt, és ezt onnan tudjuk biztosan, hogy az eredetileg mögöttünk haladó autó valóban a mi érkezésünk után másfél órával ér a hotelhez.
Annyi előnyünk származott a dologból, hogy a Shaanxi tartományból elszármazott üzletembe-rek kongresszusát megelőző vacsorán, így nekünk a magyar delegáció respektjének kijáró első asztalok egyikénél jut hely. És itt már a fáradtságot és az izgalmakat is vegyítő, kicsit feszült állapotban egyből segítségünkre siet a kinti utunkat szervező Liao, aki a helyi rizspálinka kínálásával mutatja ki elsődlegesen vendégszeretetét. Az ezt követő 12 fogásos vacsora érdekessége a nagyon finom tengeri állatok mellett a zsíros, abálólé ízű leves, de ez helyi bárányhúsos specialitás, így ők büszkén kínálják, mi pedig nagyon szorgalmasan fogyasztjuk.
Közben kezdjük megtanulni, hogyan kell tiszteletünket a másik iránt kifejezni, így nagyjából 5 percenként koccintanak velünk a közel fél, esetleg 1 cl-nyi rizspálinkával. Az igazán tiszteletteljes magatartás ilyenkor azt követeli, hogy poharunk száját partnerünk poharának szája alá helyezzük koccintáskor, de ez nekünk nem nagyon megy, mert ők gyakorlottabban teszik ezt, így szinte minden alkalommal győznek az alázatosság versenyében. Míg ez a zsibongás zajlik, a színpadszerű emelvényen egyszer csak a jellegzetesen magas hangfekvésű, kínai énekesek szólalnak meg, s teszik még érdekesebbé a helyzetet. Igazából már 36 órája nem aludtunk. Derekasan eszünk, koccintunk, iszunk, élvezzük a műsort, cseréljük a névjegykártyákat, egyszóval éljük illő kínai társadalmi életünket. Ez eltart még másfél órát, amikor kb. 6 perc alatt a 600 fős terem kiürül. Vége a programnak. Nagy öröm, hogy így találkozunk a delegációnk többi tagjával, akik hozzánk hasonlóan nem „ürülnek ki” a teremből percek alatt, s sajnos kimaradtak a pálinkából, de vélhetően maradt még elég rizspálinka Kínában.
Fotóalbum:
